Chapter Text
Peti szemszöge
Sietős léptekkel haladtam az egyetem felé. Elvileg ma szabad lennék, de behívattak valami miatt. Az okát még én sem tudom, de igyekszem megfejteni. Áthaladva az aulán a megadott terem felé lépdeltem és belépésemet megelőzőleg kopogtattam, majd benyitottam a nagy helységbe, melyben meglepően kevesen voltak. Ennek ellenére minden tekintet rám szegeződött, amit igazán nem bírtam.
Tanársegédként már hozzászokhattam volna, de még mindig keltett bennem szorongást. Ezért a kellemetlen ácsorgást elkerülve odasétáltam a professzorhoz és rá vettem magam, hogy megszólaljak.
-Jó napot professzor!
-Péter! Örülök, hogy ilyen hamar ideért. A lényegre térve, lenne egy új diákunk a kurzuson, aki nem mellesleg mától a kollégájaként operál. Kérem kísérje körbe!-bízta rám a meglepő feladatot Bálint-prof.
-Hali!-köszönt nekem szűkszavúan az újonc, majd intett egyet finoman a kezével.
-Kövess kérlek.-utasítottam kissé ridegen. Még nincs itt az ideje annak, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Majd ha tudom milyen ember is, adok neki egy esélyt.
Lábfejemet már az ajtó felé fordítottam, mikor megfogta a karomat, ezzel megállítva, majd megszólalt:
-Megvárod amíg összepakolom a cuccaim?-tette fel nekem költőinek szánt kérdését, hisz' rögtön elkezdte bevágni pár könyvét a táskájába, és azt be nem cipzározva magára kapta jelezve, hogy indulhatunk.
Én csak biccentettem egyet felé és irányomat már másodjára is a folyosó fele vettem. Magam elé engedtem és becsuktam mögöttünk az ajtót. Abban a pillanatban, amikor már nem hallatszódhatott be a terembe semmilyen hang, megszólaltam. Pedig én igazán ritkán kezdeményezek beszélgetést.
-Nem félsz, hogy elhagyod a dolgaid?-vetettem oda neki ezúttal szemrehányás mentesen.
-Áhh...-rántott egy kicsit a vállán. Magabiztos ember de nem adja meg a kellő tiszteletet. Minek is? Kollégák vagyunk. Remek... remélem nem kell sok időt együtt töltenem vele, mert már idegesít.-Egyébként... hogy hívnak?-vetette fel a kérdést ami a legtöbb ismerkedés vagy smal-talk alapja szokott lenni.
-Péter. Gaál Péter.-jelentettem ki neki szűkszavúan.
-Aranyos név.-újságolta el véleményét egy meglepően szelíd félmosoly keretében.-Héra Barnabás...-tette hozzá sajátját.
-Átlagos név.-osztottam most én meg a véleményem vele.
-Kegyetlen vagy.-színlelt megsértődést, amin elkuncogtam magam. Egy igazi bohóc, talán mégsem lesz olyan kibírhatatlan vele együtt dolgozni.
Az első mellettünk lévő teremhez érve megálltam és felé fordultam.
-Itt általában nem szokott órát tartani a prof, de ritkán előfordul, mint például akkor mikor a szakterme foglalt.-mondtam el neki a legfontosabb információkat, majd tovább indultam.
-Csak így le "prof"-ozod?-kérdőjelezett meg.
-Igen. De gyűlöli, ha így hívják, szóval inkább csak mások előtt nevezem őt így. Ha továbbra is szeretnél alatta dolgozni, akkor te is tegyél így!-szántam neki ezt a jótanácsot.
-Aha... majd megfontolom.-szánta nekem flegmán válaszát.-Ki tudja? Lehet, hogy szemet huny egy ki becézgetés felett. Prof..... prof.... prof-kezdte ismételgetni egyre inkább elhaló hangon amíg értelmetlen halandzsa lett belőle. Ezt is megfosztotta jelentőségétől.
Amint végeztünk a fontosabb helységekkel kivezettem az udvarra és elbúcsúztam tőle.
-Tudod hova kell menned?-kérdeztem tőle.
-Igen, a koliban már korábban jártam.
-Rendben. Akkor majd találkozunk holnap 9-kor. El ne felejtsd!-dorgáltam meg, tudatában annak, hogy az újaknak idő kell, amíg megszokják az itteni rutint.
Miután elbúcsúztunk utamat a közeli kávézó felé vettem. Megbeszéltem korábban egy találkozót egy barátommal, Zsomborral és nem szeretnék elkésni.
Sietős léptekkel indultam el a közfunkciót ellátó létesítmény felé. Belépve az a megszokott illat fogadott, ami már évek óta. A társaság is általában ugyan az. A pulthoz lépve ugyan az a kedves arc fogadott, mint mindig.
-A szokásosat?-kérdezte édes hangján, amire csak bólintottam egyet. Amint kiadta a fekete kávémat, utamat a szokásos helyem felé vezettem. Amíg Zsomborra vártam fülembe raktam a fülhallgatómat és elindítottam rajta a kedvenc ABBA albumomat.
A találka gyorsan lefojt. Beszélgettünk, ettünk és miegymás. De volt valami rendellenes. Végig magamon éreztem egy tekintetet, melyet hiába kerestem olyan serényen, képtelen voltam gazdájára találni.
-Akkor majd később találkozunk!-köszönt el tőlem Bombi.
-Majd' később!-intettem neki és kifizettem a számlát. Az épületből kiérve elindultam albérletem felé, hogy ezen a csípős hideg késő délutánon legyen még egy kis időm kiélvezni a magányt.
A dermesztő csendet, ami körül vesz, akárhányszor csak emberekre vagy azok hiányára gondolok. Nem vágyok társaságra, talán csak szükségem van rá. Talán csak azért, mert az ember természeténél fogva ilyen, de lehet, hogy csak azért, mert nem tartozott hozzám olyan személy, akinek mellkasára hajtott fejjel ébrednék. Akinek ölelésébe burkolózva úgy érezném, hogy abban a pillanatban teljes vagyok. És egyszeriben minden gondom elszállna.
Zsombor szemszöge:
Ahogy végigfújt rajtam a hideg szellő, megborzongtam, mint ő , azon a zord őszi délelőttön, mikor legelőször találkoztunk. Nem is tagadhatnám, mindig is többnek tekintettem a köztünk rejlő bizalmas kapcsolatot barátságnál. Tudom helytelen lenne ezt a jó viszonyt feláldozni egy vallomás oltárán de meg kell próbálnom. A közeljövőben színt kell valljak Peti előtt.
Azt már régebb óta tudja, hogy meleg vagyok, mint én éreztem magam igazán annak. De mellette mindig őszintén önmagam lehettem. Meg mernék rá esküdni, hogyha holnap előállnék neki azzal, hogy egy laposföldhívő hippy polipszörny vagyok, úgy is elfogadna. Mindig is megértő volt és a végsőkig toleráns. Ő soha nem lenne képes megvető pillantásokat vetni akárkire sem.
Testemen újra végigfutott egy ezúttal kellemesebb borzongás, amint elképzeltem arcát, amely lesajnáló tekintettel konstatálja az én őérte való esedezésem. De ez a pillanat semmikor nem történhet meg. Egyszerűen nem fordulhat elő! És ha rajtam múlik soha, még csak a szikrája fel sem fog merülni benne a visszautasításnak. A fájdalom, amit át kellene élnem egy ilyen szituációban már önmagában akkora bűntudatot keltene benne, hogy képtelen lenne elutasítani engem.
Már jó ideje ábrándozom erről, de lépni még azóta sem mertem. Mikor ha nem később? ,,Majd a közeljövőben!" Csak ez az örökös halogatás folyt majd engem meg, mikor a hallgatás végleg megőrjít. ,,Szeretlek bassza meg!"-ezt kéne a fejéhez vágnom? Ezt kell kijelentenem, hogy mélyebb szintre emeljük az amúgy is kicsit furcsa kapcsolatunk?
Az ennél is furcsább dolgok listájára írhatnám a lépteket, amelyek visszhang szerűen követnem már egy ideje: Ha megállok, ők is megállnak, ha elindulok, akkor ők is elindulnak... de van valami amit még nem próbáltam: Ha futok akkor-
-Milyen kapcsolatban állsz Gaál Péterrel?-termett elém feltételezéseim szerint az engem serényen követő lábak tulajdonosa. Tekintélyt parancsoló módom magasodott felém és mielőtt még reagálhattam volna bármire is, amit tesz vagy mond, elkezdett vészesen közelíteni felém testével. Én vele ellenkező irányba próbáltam kihátrálni, egészen míg egy falnak nem ütköztem.
,,Nekem itt végem van." ,,Mit akar Petitől?" ,,Ismeri valahonnan?"-robogtak át agyamon egy elszabadult vasúthoz hasonló tempóban a kérdések, amelyek csak még jobban összezavarták kusza gondolataim.
-Ho-hogy milyen kapcsolatban?-kérdeztem vissza. Bár hangom még remegett a hirtelen jött sokkhatástól.-Mi barátok vagyunk.-adtam meg neki legőszintébb válaszomat hamiskás mosollyal.
-Ne szórakozz velem!-csapta a fejem mellett a falnak hatalmas tenyereit.-Az igazat mond, és elmehetsz!-nem tudom honnan sejthette, hogy eddigi féligazságom lassan hazugságba torkollik de ha ez a szabadulásom kulcsa, hát megadom, ami jár neki.
-Én azt hiszem hogy...-a mondat felénél elhalkultam a rettegést keltő arckifejezésétől.
-'Hiszed, hogy mi?-követelte a folytatást.
-...hogy beleszerettem.-nyögtem ki végül az idegennek. Ő csak fancsali képet vágott majd leengedte kezeit és csalódottságot tükröző testbeszéddel odébb állt a kihalt utcarészen, minthogyha nem is történt volna semmi.
Őszintén? Nem hittem el, hogy ennyivel megúszom. De nem is úsztam... Másnap reggel a bejárati ajtóm előtt hevert egy árva cetli, amin egy egyszerű mondat szerepelt:,,Mondj le róla!"Tudtam mire érti, csak a szándékai nem voltak tiszták. Miért akarja ezt? És hogy-hogy ilyen egyértelműen fejezi ki magát ezzel kapcsolatban? Ilyenkor kétértelmű üzeneteket szokás hagyni. Amolyan "fenyegető leveleket".
Peti szemszöge:
Másnap nem állítottam magamnak ébresztőt, mivel nem volt semmi feladatom és nem is terveztem semmi különöset. Csak sziesztáztam, mikor a telefonom csörgése megzavart.
Egy ismeretlen szám hívott. Egy ideig vacilláltam, hogy felvegyem-e, de végül úgy döntöttem felveszem.
-Szia Peti!
-Ba-arnabás?-a meglepettségtől egy kissé megakadt a hangom. Honnan tudja a számomat? És ami fontosabb: mit tud még?
-Igen, én vagyok.-válaszolt.
-És milyen ügyben keresel?-érdeklődtem.
-Tudod nem igazán ismerjük még egymást, és gondolom jó lenne ha elhívnálak egy-nem hallottam a mondata végét, mivel a kapucsengő rikácsoló hangja ütötte meg a fülemet. Jött valaki.
-Bocsánat, úgy hallom csengettek, most leteszem!-szóltam bele a telefonba. Utamat a bejárati ajtó felé vettem és ki is nyitottam azt. Meglepetésemre Zsoma állt ott.
-Peti! El sem hiszed, hogy mi történt velem!-kezdte a szokásos dramatikájával mesélni a vele tegnap történteket, miközben nagy léptekkel trappolt be az előszobába. Én figyelmesen becsuktam utána az ajtót és kihúztam neki a széket, hogy leülhessen.
-Mesélj csak...-jeleztem felé biztatóan, hogy megoszthatja velem, amit akar.
-Uhh... hol is kezdjem?-kérdezte sokkal inkább magától, mint tőlem.
-Mondjuk az elején.-vetettem fel. Mire felkuncogott egy kicsit, de hozzálátott.
-Tudod tegnap, mikor elmentél én maradtam még egy kicsit és csak később indultam el. Na amikor viszont mentem már egy pár utcára valaki elkezdett követni!-kezdte hatásvadász hangon. Hát mit' ne mondjak, meglepődtem.
-Megtámadtak? Kiraboltak?-kezdtem volna érdeklődni de lepisszegett.
-Dehogy is! Had fejezzem be!... szóval követett és elkezdtem futni, mire sarokba szorított és egy kérdést szegezett felém:,,Milyen kapcsolatban állsz Gaál Péterrel?"-amint ezt kimondta kiszakadt belőlem a nevetés. Majd mikor kicsit csitulni kezdett, megszólaltam.
-Hjahjj, ez a benned kavargó gondolatok metaforája, vagy álmodtad?-kérdeztem meg tőle.
-Ez tényleg megtörtént! Esküszöm! És nézd, egy üzenetet is kaptam feltehetőleg tőle!-felmutatott nekem egy cetlit amin az állt, hogy:,,Mondj le róla!" Itt már kissé furcsán néztem rá... Nehéz elhinni, hogy ilyen megtörtént, de nem zárhatjuk ki a lehetőséget. De miért? Kinek lenne oka rá? Rajta kívül aligha ismer engem bárki személyesen, vagy bárhogyan.-Látom kezdesz hinni nekem... Mit csináljak? Úgy érzem rettegek.
-Semmi gond, csak ki kell derítenünk ki volt, és kérdőre vonnunk. Nem lesz olyan nehéz...-próbáltam nyugtatni.
-Félek hazamenni... Tudja a lakcímemet! Én nem....
-Aludhatsz nálam egy ideig, semmi baj nem lesz... megígérem...-nyugtattam.
-Biztosan?-kérdezte bizonytalanul.
-Biztosan.-erősítettem meg.
-Akkor viszont nem ártana visszamennem pár cuccomért... legalább a gitáromért...-gondolkodott előre.
-Hagyd csak! Majd én elmegyek értük! És hozok valamit enni is! Nem vagy éhes?-váltottam gondoskodó anyuka módba.
-De igen... az jó lenne. Köszönöm.-hálás tekintettel nézett rám amit egy apró bólintással konstatáltam majd elindultam a bejárati ajtó felé.