Chapter Text
Minden az április tizenkettedikei afterparty-n kezdődött.
Alkohol, izzadtság és vér szaga keveredett a helyiségben, amit nem közel száz, nyereségtől bódult párttag befogadására terveztek. Legtöbben testen kívüli állapotban táncoltak a zenére, örvendeztek bajtársaikkal.
Péter a földön térdepelt összerogyva. Szíve dobogását a fülében érezte ahogy levegőhöz jut, forog feje fölött a világ, vas ízét érzi nyelvén. Lassan felnézett az előtte álló férfira, szemei dühtől csillogtak, míg a szemkontaktust tartva kézfejével eltörölte az orrából ömlő vért, inkább elkenve, mint letörölve azt.
Oliva színű bütyköket vörös cseppek borítottak. Borzos külsővel, félig kigombolt inggel, nyakkendőjét már rég elhagyva tornyosult Magyarország leendő miniszterelnőke felé a saját pártjának alelnöke.
Arca zavarodott volt. Részeg, dühös, meglepett.
Talán mégsem minden itt kezdődött?
Javában tart az országjárás, mindenki fáradt, napi négy-öt óra alvással húzzák a legtöbben. Péter annyival se.
- Mindjárt vége van, már nem kell sokat kibírni. - nyugtatja őt Márk a hoteljuk reggelizőjében egy ásítást után, reagálva a férfi reménytelen arckifejezésére.
Radnai, noha nem is volt köteles szereplésre, követte Pétert településről településre az elmúlt két hétben, attól kezdődően, hogy Komárom-Esztergom vármegye kettes számú választókerületét bejárták. Bár Péter nem kérte, hogy csatlakozzon hozzá az ő vármegyéje után is, érzékelhetően felszabadultabb kedve volt barátja mellett, így Márk önként ajánlotta fel, hogy a továbbiakban is csatlakozik Péter támaszaként.
- Tudom, mégis olyan hosszúnak tűnik még. - felelte őszintén.
Márk vállat vont, - Lári-fári, na, kapd össze magad! - legurította utolsó csepp kávéját, majd megszorította a másik vállát és elment mellette a saját hotelszobája felé.
Péter önkéntelenül elernyedt és szája halvány mosolyra húzódott.
•°◇°•
Aznap délután minden jónak indult a falulátogatáson. Péter elmondta beszédét, már kisujjából jött ki. Az emberek felnéztek rá, a sok önkéntes, akik között egyaránt láttak 18 és 72 éves tagokat is, reményteli arccal állta a sorfalat.
Már a legtöbb párttag is ellazult, szinte természetesnek hatott egy ilyen országjárási megállópont, Márk is inkább élvezte és hallgatta a szónoklatot, mintsem, hogy odafigyelt volna a körülményekre.
"...egy olyan Magyarországot, ahol minden honfitársunk szabadságban, szeretetben élhet."
Márknak néha le sem esett mennyire oda volt az elnökükért, már szinte két éve húzták az igát, hallgatta a hasonló tartalmú beszédeket, de így is csodálattal nézett rá. Teljes szívéből tisztelte Pétert, mint embert a kezdetektől fogva.
Néha ez gyerekesnek hatott, de Márknak tényleg példamutatójává vált mikor egyes egyedül felállt egy olyan rendszer ellen, melynek ő is tagja volt. Olyat vitt véghez azon a Partizán interjún amihez nagyon kevesen bátrak eléggé.
"...mindenki azt szereti, kit szíve súg..."
Na ez új volt, több Tiszás tag is felfigyelt rá a férfi körül nem csak ő.
A pártban mindenki tudta, milyen álláspontot terveznek foglalni a meleg-jogi témákkal, de megegyeztek csak a nyertes beszédükben utalnak rá, már ha egyáltalán nyernek. Addig tilos volt megemlíteni hisz tisztában vannak vele a propagandista híroldalak milyen címlapsztorikat írnának másnap. Semmi értelme nincs annak, hogy Péter ezt mégis miért hozta most fel.
Márpedig Magyar Péter nem az az ember, aki csak úgy ok nélkül tesz bármit.
A szőke őt nézte amikor kizökkent gondolataiból. Márkot a közönség nem látta, a színpad falai takarták. Hirtelen nem értette mi történik, nem tudta mit mondott Péter. Most reagálnia kéne valamire? Felhívta a színpadra?
Ez az átkozott fáradtság, már lassan figyelemzavaros lesz tőle. Zsong a feje.
Akkor most mit is kéne-
Ezt a gondolatot még végigfuttatni sincs ideje. Sikoltás hallatszik a színpad felől és megtörténik a baj.