Work Text:
Radnai Márk az országgyűlésben, ahogy általában, az előtte álló Magyar Péter tarkóját bámulta. Több széket is kipróbált már, de hamar rá kellett jönnie, hogy hiányzik neki a másik férfi közelsége, ezért megállapodott a mostanra már megszokott helyénél.
Így hát Radnai Márk Magyar Péter mögött ült. Szemeivel szinte pislogás nélkül lyukat égetett a feje hátsó részébe. Már rég kitanulmányozta a tarkóján elterülő összes, szőkével vegyülő ősz hajszálat. Fejből fel tudta volna idézni, hol helyezkedik el a forgója, hogyan fordul át haja ártatlan pihékbe, majd azok hogyan tűnnek el fehér gallérja mögött.
Tisztában volt vele, hogy ezt bárki láthatja, de jó ürügye volt rá. A miniszterelnök beszél, illik meghallgatni és figyelni rá. A mosoly pedig, amely a szája szélén játszott akárhányszor Magyar Péter felszólalt csak a mondandójának szólt, nem igaz?
Ujjaival az asztalon dobolt. Irigyelte azokat, akik azt az arcot szemből láthatják az országgyűlésben. Nem az ellenzéki képviselőket illette volna meg ez a kiváltság, hanem őt. Nem Gulyás Gergelyt, nem Toroczkai Lászlót, hanem őt. Radnai Márkot, a Tisza alelnökét, a jelenlegi kormánybiztost.
Márk volt Péter hátországa, Péter védőhálója. Ketten egy egész, ketten egy mozgalom megalkotói. Mögötte állt akkor is, amikor Magyar Péter az egyik első tüntetésen még kicsit bizonytalan léptekkel fellépett a színpadra, és elmondta beszédét. Mögötte menetelt a Nagyváradra tartó sétájukon. Mögötte lépdelt a győzelmük éjszakáján is.
Radnai Márk, a Tisza elnökének hűséges támogatója. Ahol Péter, ott legtöbbször ő is jelen volt, ahol Márk, ott Péter is. Az egyikből következett a másik. Eredetileg nem is akart képviselő lenni, de jelenleg egy országgyűlést sem hagyott volna ki a világért sem. Még ha ez azt is jelentette, hogy hat órán keresztül kellett ülnie a Parlamentben, legalább addig is Péter közelében lehetett. Égető tekintetével, ujjai dobolásával szinte azt sugallta némán: „Én is itt vagyok.”
Interpellációt nyújtottak be az azonos neműek házasságával kapcsolatban. A miniszterelnök felállt. Márk tudta az álláspontját, mégis idegesen nyelt egyet. Mintha bármit számítana ez rájuk nézve. Mintha bármit számítana ez Radnai Márkra nézve.
– Menjenek ki a magyar emberek hálószobájából, ezt kérjük Önöktől – kezdte válaszát. A kormánybiztos olyan természetességgel elmosolyodott, hogy észre sem vette arca változását. – Önök szerint hol lenne nagyobb biztonságban egy gyermek? Az utcán, drogkartellek karmaiban, vagy azonos nemű pároknál? A propaganda ideje lejárt, kérjük, vállalják a felelősséget most az egyszer. – Magyar Péter ledobta a mikrofont.
A terem vastapsban tört ki. Márk fejében csak Péter szavai visszhangoztak, tenyereit megszokottságból ütötte össze. Elvégre a miniszterelnök iránt érzett csodálata a lényének részévé vált. Az mozgatta minden sejtjét, minden ínját, minden izmát. De mit érzett Péter? Mit érezhetett az az ember, aki most az egész ország súlyát cipeli a hátán? Vajon viszonozta Márk iránta érzett csodálatát, a férfi felé irányított minden átható tekintetét és mosolyát?
Az elmúlt években a kormánybiztos az elnököt tekintette legnagyobb támaszának. Péter is számított rá mindenben, de talán ez mégsem volt ugyanaz. Talán ez az egész egyoldalú volt. Ahogy a mostani felszólalása sem jelentett semmit rájuk nézve, akármennyire is szerette volna. Péter egy karnyújtásnyira volt, és mégis csak tekintetével érinthette őt.
A taps a teremben elhalt, Márk már majdnem megadóan elfordította a szemeit. Egy valami megállította. Magyar Péter most először mosolyogva hátranézett.