Chapter Text
Egy egészen nagynak tekinthető kecskebéka landolt a vékony kis patakban. Legalábbis ha Márknak nem csalt az emlékeztet a kecskebékák néztek ki így. Pár hűvös csepp landolt is a bokáján, de még magában sem volt erre panasza, hiszen mégiscsak egy forró nyári nap után ült ki ide. Fodrokat vert a vízfelületre, ahogy a béka egyre beljebb úszott a patakra lógó árvacsalán levelek árnyékába. Egy nagyon régi emlék villant fel benne, ahogy a patak feletti kis hídon gyerekek kergetőztek a távolban. Sok nyarat töltött ő is még kisfiúként nagyszüleinél, az unokatestvéreivel hasonló hangulatban. Legalábbis az idő megszépítette azokat a nyarakat, csak valahol a koponyája hátuljában ütötték fel magukat kellemtlen képek azokról a vakációkról. Márk mindig a legkisebb volt az összes gyerek között a rokonságban, így előszeretettel keverték bele olyan szituációkba a többiek, amikhez túl apró volt még akkor. Pontosan úgy, mint mikor a nagyszüleik kertje végében csörgedező patak felé deszka hidat építettek, hogy egészen naplementéig azon futkossanak át. Legalábbis, addig a pontig ameddig Márk meg nem csúszott és a patakba esett, szerencsétlenségére, ott nem árvacsalán növekedett. Márk pontosan emlékezett, hogyan sírt a szúrós levelek között ülve, fájós könyökkel, lassan elnehezülő, hűvös ruhákkal. Unokatestvérei pedig egyre csak hangosabban nevettek a partról. Beletelt egy kis időbe, mire nagymamája segítségére sietett.
Ahogy Márk halványan elmosolyodott, az emlékre, egyszerre érezte meg tarkóján valakinek a kíváncsi tekintetét. Maga mellől leszakított egy fűszálat és azt kezdte tanulmányozni, ha ez a valaki nagyon szeretne tőle valamit, akkor csatlakozik. Nem is kellett sokat várnia, hogy a növényzet kicsit megmozduljon mellette és egy újabb béka kerüljön a vízbe.
Egy kezet érzett vállára nehezedni. Az illető pedig lassan helyet foglalt mellette a puha növények között.
– Minden ok? – hangzott a kérdés. Márk nem fordult a kérdező irányába, de érezte, ahogy az illető, arcát figyeli bármiféle visszajelzést keresve.
– Ja, minden – bólintott Márk rövidre fogva a választ. A kezében morzsolgatott fűszálra fókuszált továbbra is.
– Figyelj, nyugodtan menj haza. Nem kell maradnod ha nem akarsz, elég ha én szórakoztatom őket még egy kicsit. Nem fog senki megsértődni. – Péter hangja egészen nyugodtnak hatott, pedig a mai nap sem volt eseménymentes. Talán a hét utolsó állomásai tették ezt vele, már ahhoz is fáradt volt, hogy stresszeljen a nap eseményein.
– Egyébként sem emlékszem, hogy lett volna szó falunapról a reggeli eligazításon – mosolyodott el Márk és végre Péter felé fordult, aki a távolba meredve szintén mosolygott. Az arcára volt írva mennyire kimerült. Mikor az emberekhez beszélt, úgy tette, hogy a lehető legkevesebbet mutasson abból milyen hatással van rá ez az egész és ezt nagyon sikeresen is csinálta. Jól leplezte valódi érzelmeit. Mégis mikor Márk ilyen közelről láthatta a vonásaiban, a szeme már megszürkülni látszó kékjében ott bujkált az a mélyre gyökereket eresztett megfáradtság. A mozgalom tagjai előtt is jól titkolta, pedig minden nap együtt dolgoztak, profi volt abban, hogy rejtse ezt el. Profi volt abban, hogy menjen tovább.
– Szerinted mi lesz hétfőn? Meglesz minden, ami kell végül? – tette fel halkan a kérdést Márk. Ha őszinte akart lenni magával egyáltalán nem volt kedve most erről beszélni egy ilyen nap után, de mégis mi másról beszéljen vele. Olyan kevés pillanat adódik, mikor ilyen nyugodtan csak ülnek egymás mellett. Mégis, hogyan kommunikáljon Péter felé ilyenkor, mikor kettesben vannak, anélkül, hogy ne érezze ezt a mérhetetlen bűntudatot és azt a fájón tátongó hasadást a mellkasában.
– Ne beszéljünk most erről. Ráér holnap is. Csak legyen egy laza esténk.
Péter lassan felé fordult és tekintetük találkozott.
– Kérelek Márk! Menj haza, pihenj le én meg elvonaglok itt valami helyi dj zenei kút mérgezésére. Legalább te legyél naprakész a holnapi megbeszélésre, főleg ilyen fennforgások miatt – biccentett még mindig egy óvatos mosoly mellett Péter.
– Nem, nem hagylak itt! Ha jól emlékszem, Ági engem is meghívott. – Márk színlelt komolysággal mutatott saját magára. Péter nevetett egy aprót és megadva magát felemelte kezét.
– Nézd meg! Ki akar hagyni a buliból. Komolyan mondom.
Péter felsóhajtott megadóan és a fák felett színesre felett égre emelte tekintetét. Lassan sötétedett Vereskert felett, a távolból már készülődés hangjait hozta a langyos nyári szél. Murva kövek pattogása és egyre jobban kivehető zene szűrődött ki a lombok közül.
– Komolyan, mihez kezdenék nélküled? – motyogta maga elé a szavakat Péter, mintha nem jelentenének neki semmit. Márk mellkasában pedig megint ébredezni kezdett az a szorító, kényelmetlen, borzalmas érzés, amit annyira utált.
Márk a vízbe dobta a fűszálat és lassan feltámaszkodott a patak mellől, hogy kezet nyújtson Péternek.
– Akkor menjünk, már biztos rád várnak.
Péter megforgatta a szemeit, ahogy elfogadta Márk jobbját, de az a halvány mosoly megmaradt ajakin, ahogy egymás mellett elindultak a köves úton, követve a zajokat.
_______
Azt kellett tudni Vereskert községről, hogy meglehetősen kevés lakossal rendelkezett, ha Márknak nem csalt az emlékezete akkor olyan kétezer körül lakták. Ennek ellenére meglehetősen sok ember összegyűlt a hatalmas, fehér rendezvénysátor alatt. Kürtőskalács és egyéb étel szagok terjengtek, különféle alkohol aromával a levegőben keveredve. A sör padon ülő szülők mellett gyerekek táncoltak a borzalmas zenére. A színpadon már meglehetősen a szakmából kiöregedett dj olyan hangerőn szolgáltatta a zenét, hogy Márk körül mindenki azt próbálta túl ordítani. Márk két közösségi taggal az oldalán ült, akik az arca előtt kiabáltak át már lassan fél órája. Réka és Liza valami magánéleti problémát próbáltak megoldani, kevés sikerrel, mert mindkettő csak a saját baját ismételgette a másiknak. Márk pedig, nos már meglehetősen intoxikált állapotban forgatta a papírpoharat maga előtt amiben még talán két kortynyi olcsó bor lötyögött. Már ajakinak is erős alkohol íze volt, szája is megtelt valami keserédes ízzel. Talán csak az olcsó vörösbor aromája tette, de az is lehet akkor jelent csak meg mikor tekintete megakadt a sátor egyik sarkában, a zenére kicsit meg-megmozduló barátján. Péter éppen egy hölgykoszorúba fogva magyarázott nagy lendülettel, alkoholmámoros mosollyal ajkain. A hölgyek láthatóan élvezték a társaságát. A szokásos módon. Nem volt csoda hiszen egyre többen ismerték az országban és előszeretettel keveredtek vele beszélgetésbe. A helyzeten az sem segített, hogy Péternek milyen karizmája volt. Márk ujjai a sörpad széle köré szorultak és enyhén hátrébb dőlt, hirtelen megérezve mennyire túlzásba is vitte ezt az alkoholfogyasztást.
– Megvagy Márk? – fordult felé Réka, kezét a vállára helyezve. Liza is érdeklődve tekintett irányába. Márk hevesen elkezdett bólogatni egy félszeg mosoly kíséretében.
– Minden fasza – nyugtatta meg a lányokat maga mellett. Utálta ezt az ízt a szájában, ezt a nyomást a mellkasán, ezt a kora nyári szellőt, ami bejárta a sátrat, ezt a hangos zenét, a hurka fűszeres illatát, a szőke nőt, aki Péter alkarjába kapaszkodott egy másodpercre. Ráadásul semmi értelme nem volt az egésznek, mégis mi baja van, mitől lett hirtelen ilyen kiállhatatlan. El kellett tűnnie innen. Tényleg haza kellett volna mennie, ameddig megtehette. Utálta Pétert, de annál is jobban magát.
– Biztos? Nem kell hányni vagy valami? – érkezett a következő kédrés Liza irányából. Márk kicsit koordinálatlanul megrázta a fejét, akkor kezdett csak el igazán forogni vele a világ. El kellett tűnnie, amilyen gyorsan csak lehetett. Mielőtt bárki rájött volna milyen kellemetlen alak tud lennie.
– Biztos, megyek és szerzek egy kis vizet – tolta el magát az asztaltól Márk.
– Okés, de vigyázz magadra! Aztán legyél ilyen fél egy körül a kisbusznál. – Réka aggódó tekintete társult szavaihoz, de nem marasztalta. Márk lába kicsit megakadt, ahogy átemelte a sörpad felett, de megtartotta az egyensúlyát és kicsit félszegen hátralépett. A lányok aggódva figyelték minden mozdulatát. Ahogy a zene váltott valami lassabb ritmusra Márk még utoljára a sátor sarka felé nézett. Nagyot nyelt, ahogy tekintete egy másodpercre összeakadt Péterével, de olyan gyorsan el is szakadt a pillanattól és sietősen megindult a redezvénysátron kívül álló bódék felé.
A murva sercegett talpa alatt, ahogy elsietett mindegyik bódé mellett és célirányosan megindult a sötét fák irányába. Szüksége volt csendre és friss levegőre, vagy úgy érezte össze fog esni egész Vereskert szeme láttára. Nem kellett neki se egy palack víz, se egy aggódó kérdés, se friss levegő, de kifejezetten Péter nem kellett. Csak egyedül akart lenni, ez volt minden amit a borgőzös gondolatai kiabáltak. Legalábbis ő ma este ezt így akarta értelmezni. A murva talpa alatt lassan földútba váltott, ahogy beért az erdőbe. Még mindig szédült, de az utat nem volt nehéz követni. Nem tudta pontosan hová tart, de ha tehette volna akkor a világból is kisétált volna. Talán az megoldott volna mindent hirtelen. Ha egyáltalán el tudta volna helyezni magában, pontosan mi a probléma, mert még mindig zavaros volt a kép, vagy csak zavarosan akarta tartani magában.
Az út elágazott előtte, amint feleszmélt céltalan gondolataiból. Márk letért jobbra és az út egyszeriben füves ösvénnyé vált. Egyre mélyebbre vezette őt az erdőben. Sosem volt ez a társaságtól elmenekülős részeg, legalábbis nem így ismerte magát, de már egyáltalán nem volt abban biztos, hogy bármikor is ismerte volna magát valaha. Mégis ilyen állapotban is felfogta, hogy nem túl biztonságos az erdő legsűrűjébe besétálni éjszaka, de egyszerűen meg kellett ezt oldania magában. Hisz mindig meg tudott oldani dolgokat, jó volt ebben.
Aztán mégis mit kéne megoldani? Mi a probléma Márk? Előbb azt kéne feltárni és még azt sem tudod megtalálni.
Márk keze ökölbe szorult pulóvere zsebében. Aztán meghallotta.
A patak csorgását.
Ha jól emlékezett csak simán Veresként hivatkoztak rá napközben a helyiek. Végre valami, ami képes volt kizökkenteni abból a háborúból, amit saját magával vívott. Hát Márk megindult a friss hang irányába. Elővette farzsebéből a telefont és azzal ereszkedett le a domboldalon a Veres irányába. Az sem izgatta egy pillanatig sem, ahogy a gallyak bele-bele akadtak karjába és felhorzsolták bőrét. Egy-két apróbb káromkodás hagyta csak el száját, mire végre leért céljához. A patak fodrain visszacsillant mobilja fehér fénye és Márk haloványan elmosolyodott, hirtelen el is felejtette miért menekült egyáltalán el.
Márk leguggolt a víz mellé, csak egyszer meginogva a folyamat közben.Tenyerét szépen lassan a hideg vízbe mártotta. Bár így éjszakára már alig maradtak nyomai a kora nyári hőnek, hirtelen mégis olyan jól esett bőrén érezni. Tekintetét ebben a pillanatban emelte a lombok közül felbukkanó csillagokra. Egész este észre se vette milyen tiszta az ég. A várostól távol pedig kivételesen gyönyörű tudott lenni az éjjeli égbolt a fényszennyezés nélkül. Márk mosolya szélesedett.
Aztán abba is maradt minden másodpercnyi derű, amit érzett. Ugyanis sietős léptek hangja járta be az erdőt. Márk egy zavart sóhaj kíséretében hunyta le szemeit. Csak utána jöttek a lányok. Gyorsan felkapta a telefonját a földről, hogy lekapcsolja a fényforrást, de már késő volt, a léptek lelassultak. Megtalálták. Már a fejében csengett Réka szemrehányó hangja.
– Márk!? – visszhangzott neve a fekete fák között. Márk megdermedt a neve hallatán. Rosszabb a szituáció, mint elsőre gondolta. Márk nem szólt, imádkozott, hogy mégsem vette észre, hol bújkál.
– Azt hiszed nem láttam a telefonod fényét? – Péter szavai egy szórakozott apró nevetésben végződtek, egyértelműen ittasságra utalt. Márk gyomra görcsbe rándult. Még egy mély levegőt vett, de nem állt fel a patak mellől csak kezét vette ki a vízből.
– Miért jöttél ide ki egyedül? Azt hittem kettőnk közül, te vagy a vidékibb gyerek. Nem hallottál róla milyen veszélyesek a vaddisznók például? – A gallyak törtek és a levelek susogtak, ahogy a hang tulajdonosa egyre közelebb ért Márkhoz. Úgy tűnt senki nem fogja megállítani, hogy szépen lassan mellé érjen a férfi.
– Esztergom is egy város – mormogta az orra alatt Márk, de nem bírta elfojtani ismét felszínre törő mosolyát.
Péter pedig a következő pillanatban már mellette guggolt, kicsit kevesebb egyensúly érzékkel próbálta magát egy helyben tartani egy nagyobb kövön megtámaszkodva.
– Tudom tudom – nevetett halkan Péter, ezzel arra ösztönözve Márkot, hogy irányába forduljon. Az arcát a combján pihenő telefon fénye világította csak meg, így kicsit könnyebb volt vele tartani a szemkontaktust. Márk először bizonytalanul viszonozta az alkoholos mosolyt, de ő is még meglehetősen részegnek tartotta magát, szóval nem érezte kellemetlennek a szituációt.
– Mit keresel itt? Ma már másodjára látlak a pataknál – nézett a folyóra Péter. Márk követte a tekintetét.
– Nem tudom, kicsit lenyugtat, itt nincs sok ember. Vagy valami ilyesmi – vonta meg vállát Márk. Úgy érezte veszélyesen közel ér ahhoz minden pillanattal, hogy kijózanodjon és a csomó a gyomrában ezzel együtt egyre jobban érzékelhetővé vált számára.
– A többiek aggódtak – szólt a csendbe Péter még mindig a vizet figyelve.
Márk éppen szóra nyitotta volna száját, mikor egy maréknyi víz landolt a halántékán. Ajaki pedig meglepetten maradtak elnyílva. Péter felkacagott és azonnal ellökte magát a kőtől, hogy a patakba lépjen.
– Na jó! – nevetett tettetett felháborodással Márk és követte őt. Ha józan lett volna pontosan olyasmi gondolatai támadtak volna, hogy barátját egy kezén megtudta számolni mikor látta ilyen gyermekinek, és ezek közül majdnem minden esetben alkohol is volt a történetben. Mégis Márk ugyanúgy részeg volt ezúttal, szóval a köveken botladozva markába vett valamennyi hűvös vizet és Péter irányába dobta. Ő ennek hatására felbátorodva már a víztükörről fröcskölt felfelé Márk irányába.
– Ez tudod, hogy háborút jelent – kiáltott fel kicsit önfeledtebben Márk és megindult a másik irányába.
– Nincsenek illúzióm – szólt vissza továbbra is szórakozottan Péter. Márk hátra túrta vizes haját és megindult Péter után, lefelé a Veresen. Péter meglehetősen rossz egyensúllyal lépkedett egyre mélyebb vízbe és úgy fordult néha hátra felé, hogy viszonozza Márk támadásait. Márk hirtelen elfelejtette az egész napot, arra sem emlékezett miért menekült az erdő mélyébe. Elfelejtette a Talpra Magyarok Közösségét, a felelősséget, amit a vállára kapott, pont az előtte lépkedőtől, elfelejette a lehetséges végkimeneteletét ennek az egész törekvésnek, elfelejtette, hogy abban maradtak, hamarosan átvesznek egy kisebb pártot, elfelejtette az európai parlamenti választásokat. Csak az maradt neki ahogy a hideg cseppek álla vonalán gördültek sorba végig, a lassan bőrére tapadó ruhái és Péter halántékára tapadó szőke szálak. Boldognak tűnt, részegnek, de boldognak, talán hetek óta először és ez most elég volt Márknak. Talán több is, mint elég.
Aztán Péter megtorpant a folyó medrében, bármi előjel nélkül és vele szembe fordult.
– Időt! Már öreg vagyok ehhez – nevetett levegősen és felnézett Márkra, aki szintén hangosan zihált már.
– Most az egyszer, legyen döntetlen – szuszogta Márk és egyik kezével megtámaszkodott combján. Valóban nem volt koruknak megfelelő ez a szórakozási forma.
Egy pár másodpercig csak egymás vonásait vizsgálták egy szó nélkül. Márk bármilyen másik élethelyzetben ezt a szituációt nagyon kellemetlennek tartotta volna, azonban valami most nagyon más volt. Még nem tudta pontosan elhelyezni ezt valami racionális magyarázat mellett, de érezte, hogy meg van a probléma. Megtalálta, amit annyira keresett, a felismerés, pedig hidegebben futkosott végig gerincén mint a Veres cseppjei.
Nem tudta mi a következő lépés. Ha egyáltalán van olyan, hogy következő lépés egy ilyen szituációban. Nem volt megoldás erre, így Márk csak tovább figyelte barátját. Talán várva valami csodára. Talán, hogy rájuk találnak és megszakítják ezt a nehéz felismerést, amit ott lebegett kettejük feje felett.
Senki nem jött.
Szóval Péter lépett előre.
– Vissza kéne mennünk – arcáról eltűnt a mosoly halvány emléke is. Márk bólintott. Ereiben száguldott az alkohol bizsergése még mindig, de igyekezett összeszedetten reagálni.
Aztán Péter lépett még egyet az irányába és Márknak hirtelen úgy tűnt, mintha megcsúszott volna. Márk bármi előzetes gondolatmenet nélkül mindkét kezével Péter ingébe markolt mellkasa felett, úgy fogta, hogy két gombot sikeresen kis is bújtatott. Pár másodpercig csak a saját ökeleit nézte, nem mert még felnézni a másikra. Aztán meglepetésére, Péter ujjai egyik csuklója köré fonódtak. Ekkor volt csak hajlandó felnézni, de amivel találkozott, határozottan meglepte. Péter arcán higgadtság, talán valami halvány mosoly is megjelent. Márk nem igazán tudta dekódolni milyen érzelem lehet ezek mögött.
– Tényleg vissza kéne mennünk – súgta kettejük közé Péter végül. Szorítása mégis erősödött Márk csuklóján, mintha közben marasztalni akarta volna.
– Sajnálom… – Márk hangja kicsit megtört, ahogy ezt kimondta, szemöldökeit is összevonta.
Péter egy keserű mosollyal az arcán bólintott. Mintha megértette volna, de Márkon hirtelen valamiféle düh lett úrrá, erre a gesztusra. Haragudott erre az egész szituációra, amibe keverte magát és magukat. Jobban haragudott magára, mint bárki másra ezen a világon. Ujjai lassan belefehérdetek úgy kapaszkodott a vékony, babakék anyagba.
– Nem, nem érted. Másokkal megcsinálhatod, mondhatod, hogy megérted őket. De velem ne! Tudom, hogy nem így van.
– Márk…
– Kibaszott igazságtalan ez az egész.
– Márk.
– Én nem akartam ezt, hinned kell neked! Nem akartam.
– Márk! – Péter végül Márk pulcsijának nyakára fogva zökkentette ki őt. Ezúttal egymásba kapaszkodva álltka a Veres patakban. Még ebben a pillanatban is olyan összeszedettnek tűnt és Márk utálta emiatt is.
Péter ismét szóra nyitotta volna száját, azonban Márk ez alkalommal gyorsabb volt. Túl sok lett neki hirtelen minden és egyébként is olyan közel voltak már egymáshoz. A szakadék szélén állt, és abban a pillanatban úgy döntött leveti magát. Saját ajkait gyorsan Péterének nyomta, egyre közelebb húzva magához inge által. Meglepetten konstatálta, hogy a másik fél részéről milyen gyorsan olvadt fel az ellenállás, ahogy egyértelműen visszacsókolt. Pontosan olyan keserű íze volt, mint a vörösbornak a saját nyelve hegyén, csak édesebb utóízzel és sokkal forróbban izzva Márk hideg ajaki közt, mint arra akár egy forralt bor képes lenne. Mintha az összes alkohollal mámorított vére egyszeriben rohamosan hagyta volna el koponyáját. Péter keze csuklójáról a felkarjára csúszott, mozdulata nyomán Márk bőrén libabőr ösvény jelent meg. Érezte milyen hideg a bőre ahol érintkezik arcuk és, hogy milyen vizes. A szőke szálak, baránkkal keveredtek homlokán. Márk ragaszkodó szorítása lassan enyhült barátja felsőjén is, egyik keze megtaláta útját Péter nyakára. Egész éjszaka közel sem szédült annyira, mint ahogy ebbe a csókba belezuhant. Tudta, hogy nem fog sokáig tartani, de mikor Péter elszakadt tőle, mégis belesajdult szíve a felismerésbe. Azt is tudta, hogy első és utolsó alkalom volt ez itt a vereskerti erdőben, nem voltak illúziói. Mindketten kicsit gyorsabban vették a levegőt és egy ideig ismét csak feltérképezték egymás tekintetét. A homályban is látszott, hogy Péter ajkai sötétebbek és fényesebbek, Márk nagyot nyelt ezen felfedezést követően.
– Sajnálom… – csuklott el Márk hangja, ahogy végre hátra lépett és kiengedte kezei közül a másikat. Péter hangja szintén megremegett, ahogy az ő karját teste mellé eresztette megsemmisülten. Szemeit lesütötte.
– Sose gondoltam volna, hogy ennyire idióták lennénk és felelőtlenek. – Péter kellemetlenül nevetett a fekete levegőbe. Márk összepréselte ajkait, tudta, hogy igaza van.
– Ez nem történt meg. Se most se a jövőben nem létezik ilyen szituáció. Te is tudod, hogy ez milyen veszélyes. Ez most túl messzire ment – beszélt egyre jobban felszínre törő frusztrációval a hangjában Péter.
– Tudom, hogy nem engedhetjük ezt meg. Többet nem fog előfordulni. Soha – ingatta fejét Márk.
– Nem tudhat erről senki – Péter hangja határozottan vágott az éjszakába ezúttal. Márk rápillantott, egyértelműen látszott rajta a frusztráltság és valamiféle végtelen megfáradtság, amit most hagyott felszínre törni.
– Dehogy, sose tudná meg senki. – Márk hangja ezúttal hangosabban csengett a tölgyek alatt. Péter bólintott, még egyszer beletúrt szőke hajába, majd lassan megindult a part felé.
Többet egyikőjük sem szólt, csak Márk követte tekintetével, ahogy Péter lassan eltűnik a hegyes ágak és a szúrós levelek között. Aztán idővel telefonjának fényét is elnyelték a sötét növények. Márk pedig teljesen egyedül találta magát a Veres patakban állva. Kihűlve a ruhái anyagába beleivódott víztől, az ajkaira égett sosem létezett csókkal és a mellkasában bizseregve szúró tüskés fájdalommal. A hónapok óta ott tátongó űr most végre kitöltésre került, különféle alakú éles üvegszilánkokkal és tövises ágakkal bélelte ki ez a lehűlt nyári éjszaka. Pontosan tudta ő is, hogy ennek sosem kellett volna megtörténnie kettejük között és soha többet nem is szabad, mert az mindennek a végét jelentené, amiért eddig dolgoztak. Mégis, ahogy ott állt megsemmisülve kavargó gyomorral és ködös gondolatokkal, megint olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint mikor gyerekként esett a patakba. Mikor a csalán ott csípte ahol érte. Tenyerére nézett elveszetten, amely nemrég még forró bőrt érintett és most pontosan olyan volt, mintha a csalán hagyott volna rajta fájó hólyagokat. Ahogy akkoriban, most is eszébe jutott, hogy olyan hangosan kezdjen zokogni, mint gyerekként, hátha valaki segítségére siet. Hátha őt is visszahozza.
Csakhogy Márk pontosan tudta, hogy hiábavaló lenne, őt már semmi nem hozza vissza. Egyedül volt a kegyetlen, bántó levelek között és a hegyes köveken, amik a patak medrét bélelték. Sírt volna a fájdalomtól vagy a megalázottság súlya alatt, de az egyetlen, aki ezt meghallotta volna az csakis saját maga és a néma fák lehettek.
Egyedül maradt hát, és ahogy szíve súlya egyre mélyebbre húzta, úgy ereszkedett ő is lassan a vízbe, még nadrágját nem érintette a Veres. Márk így ült a patakban szótlanul az éj suttogó csendjében még idővel rá nem találtak a lányok.