Chapter Text
Úgy tervezték, kilenc körül fejezik be a megbeszélést, de Márk meg sem lepődött, mikor valamikor tizenegy után kezdtek feltápászkodni az emberek. Ahogy a laptopok és a jegyzetfüzetek elkezdtek eltűnni, Péterrel összevillant a szemük. Már csak pár perc, és kettesben maradnak…
A csapattársaik lassan készülődtek: volt, aki segítőkészen pakolászott Péter konyhájába, mások még egy-egy utolsó szóra akarták elkapni a miniszterelnök urat, aki az előszobában búcsúzkodott. Márk a könyvespolcnak vetett háttal figyelte a kollégáikat, és igyekezett leplezni teste vibrálását. Ági érdeklődött, hogy van-e fuvarja: Márk tudta, hogy nem láthatták az autóját a közelben, hiszen soha nem volt olyan óvatlan, hogy egész éjszaka Péter háza előtt parkoljon. Kedvesen elutasította az ajánlatot, jelezve, hogy maradnia kell, még akad megbeszélnivalójuk a pártelnök úrral. Búcsúzóul együttérző pillantásokat és egy-egy vállsimítást kapott: “Azért pihenjetek is, későre jár!”, erre már csak mosolygott.
Becsukódott az ajtó, kattant a zár. Rájuk ült a nyári éjszaka csendje.
Péter fáradt sóhajjal fordult meg, hogy egy másodperccel később Márk szoros ölelésébe találja magát.
- Helló! - nevette el magát, ahogy a párja belefúrta a fejét a vállába, majd apró puszikat nyomott a nyakára. - Úgy látom, valaki elég izgatott. Nem mintha panaszkodnék…
- Három órán keresztül azt néztem, ahogy feltűrt ingujjban dirigálsz másoknak - dünnyögte Márk, ajkaival megtalálva Péter állkapcsát. - Fogalmad sincs, mit teszel velem ilyenkor…
- Azt hiszed, nem ismerem még a gombjaidat, Márkom? - nevette el magát Péter. - Gyönyörű voltál, ahogyan szenvedtél - suttogta, mielőtt elkapta volna szerelme száját egy heves csókra.
Márk úgy érezte, megőrül, ha nem érezheti azonnal, ahogyan összesimul a bőrük. Péter ingjétől próbált hevesen megszabadulni, de a türelmetlensége és a szakadatlan csókok nem segítettek: gombok koppantak a földön körülöttük.
- Hé - kapta el Márk kezét Péter, belefúrva a tekintetét az imádott szempárba -, itt vagyok. Egész éjszaka, egész reggel. Van időnk! - cirógatta meg Márk tarkóját. - Háló?
- Háló - simult bele Márk a becéző kézbe.
Mély levegőt vett, és kézen fogva indult Péter után. Egy pillanatra elmosolyodott magán: hét hónap után is olyan hevesen vágyott az együttlétükre, mint az első éjszaka. Ilyen intenzitást még nem élt át mással, és amikor külön voltak, égő hiányként emésztette. De most, amikor több óráig övé volt Péter osztatlan figyelme…
Péter az ágyra lökte: Márk végignézte, ahogy megszabadul az ingétől: a mozdulatai magabiztosak voltak, lassúak, szinte szándékosan kínzóak. Nem bírta tovább: benyúlt a nadrágjába, és végigsimított magán. Péter felnyögött:
- Úristen, Márk - majd fölé hajolt, és megcsókolta. Ágyékuk egymásnak feszült.
- Akarlak, Péter, akarlak - mantrázta Márk, egyre szorosabban húzva magához.
- Tudom - mosolyodott el Péter, aztán a nyakába harapott, mire Márk teste megfeszült. - Mit szeretnél?
- Mmmmm… - nyögte Márk, nekifeszülve Péternek, aki levegő után kapkodva elnevette magát.
- Megismételnéd, kérlek? Ezt nem értettem pontosan.
- A szádat… kérlek… - nyöszörögte Márk, ahogy Péter belemarkolt a hajába.
- Ha ilyen szépen kéred, Márkom - mosolygott rá angyalian.
Csókot nyomott a hasára, ahogyan lassan térdre ereszkedett az ágy előtt. Márk összeszorította a szemét - már a látvány is elég volt hozzá, hogy majdnem a csúcsra juttassa -, így aztán váratlanul érte, mikor a forró nedvesség azonnal körbeölelte. A tenyerébe harapott, hogy visszafojtsa a kiáltását, mire Péter finoman megsimította a combját.
- Most hall minket senki - mondta, kissé parancsoló éllel a hangjába. - Nyugodtan kiabálj! - azzal visszahajolt, hogy mélyen a szájába vegye.
- Péter - nyögte Márk, szerelme hajába túrva a kezét -, kérlek… ahhh…
Öntudatlanul is megemelkedett a csípője, és Péter engedett neki, de a vezetést nem adta át: őrjítően lassan kényeztette, miközben ügyes ujjaival a combját, majd a heréit simogatta. Márk a mennyekben érezte magát, mikor Péter ujjai megtalálták az ajkait: gondolkodás nélkül vette a szájába őket, és nyalta őket körbe.
Péter egy pillanatra felemelte a fejét, hogy megcsodálja szeretőjét, aki kipirulva, ködös tekintettel figyelte.
- Nagyon ügyesen bírod - dicsérte meg, mire Márk hátradobta a fejét, és a csípője megfeszült. Péter elnevette magát: imádta, milyen jól ismeri párja gombjait. - Készen állsz, gyönyörűm?
Márk összepréselt szájjal bólintott: túl volt azon, hogy koherens szavakat használjon.
Péter mozdult. Közelebb húzódott, a szája még mindig rajta, de már máshol járt: Márk élesen beszívta a levegőt, amikor megérezte az ujjait.
Péter szerette volna kiélvezni, ahogyan előkészíti és kényezteti a párját, azonban Márk nem adott időt neki:
- Kérlek - nyöszörögte -, kérlek, kérlek… mindjárt elmegyek, magamban akarlak érezni, amikor… kérlek…
Felemelkedett hát, és Márk nyakába csókolt.
- Gyönyörű ajánlat - suttogta. Szabad kezével az éjjeliszekrény fiókjában kutatott a síkosítóért. - De mintha kicsit visszafognád a hangodat, Márkom. De hátha dolgozhatunk ezen…
Márk nyakát csókolva elhelyezkedett a férfi lábai között.
Ahogyan lassan beléhatolt, egyszerre sóhajtottak fel. Péter egy pillanatra megállt, hogy időt adjon szerelmének, de az máris sürgetően mozdult: még, még, kérlek!
Vállaira vette Márk izmos lábait, és mély, lassú mozdulatokkal mozgott benne. Gyönyörködve nézve szerelme hullámzó mellkasát, hallgatva a szapora sóhajokat, amelyek kiáltásokká hevesültek, ahogy Péter ritmusa egyre gyorsult.
- Még, még, Péter, mélyebben - könyörögte Márk, a lepedőbe kapaszkodva. Péter előrehajolt, Márk lábait összefonódtak a derekán, és az egyre mélyebb, őrjítő ritmus közepette csókolták egymást.
A mozdulataik vaddá váltak: Péter Márk vállait harapta, tenyerével a fenekét markolta, míg Márk Péter haját húzta, és kétségbeesetten szorította magához.
- Olyan jó vagy nekem, imádlak - mantrázta Péter Márk nyakába, mire Márk egész testében megfeszült -, tökéletes vagy nekem, a legjobb… - suttogta, ahogy Márk elélvezett, és Péter pár heves lökéssel követte.
Levegő után kapkodva feküdtek egymás mellett, összesimulva, izzadtan, eufórikusan.
- Köszönöm - dünnyögte Márk szerelme mellkasába -, eszméletlen voltál.
Péter lágy csókot nyomott a hajába, majd feltápászkodott, hogy hozzon egy törölközőt Márknak.
- Uh, azt hiszem, ezt holnap is érezni fogom - dünnyögte, a hasizmát tapogatva.
Márk szenderegve feküdt, míg Péter tett egy gyors kört a házban: begyűjtötte a telefonjaikat, és az éjjeliszekrényre dobta, hozott Márknak egy pohár vizet, és az langyos vízzel átitatott törölközőt. Finoman letisztította kedvesét, majd segített neki bemászni a takaró alá.
- Jól vagy? - kérdezte kissé aggódva.
- Ühüm - érkezett az álmos válasz, amelyet mohó karok követtek, amelyek átölelték Péter derekát.
- Oké - lágyult el Péter, hozzá simulva Márkhoz. - Akkor ismertetem a holnapi haditervet, mielőtt teljesen elveszítelek.
- Haditerv - ismételte Márk csukott szemmel, kedvese mellkasába fúrva a fejét, félálomban.
- Reggel addig alszol, ameddig csak szeretnél - kezdte Péter a felsorolást, tudva, hogy ez maximum hét-fél nyolcat jelent majd, az ő esetében pedig inkább hat órát. Ezt a luxust is csak hétvégén engedték meg maguknak. - Aztán reggeli, szex - Márk helyeslően hümmögött -, egy kis filmezés… aztán délután jönnek a fiúk.
Mindketten tudták, hogy az “egy kis filmezés” valószínűleg munka lesz, és hogy legkésőbb egykor Márk már nem lehet itt, de ahogyan Péter mondta, sokkal szebben hangzott.
- Tökéletes - dünnyögte Márk, mielőtt álomba merült volna.
***
Márk a telefon kitartó rezgésére riadt fel. Harmadszor indult újra a csörgés, mire erőt vett magán, és a füléhez emelte a készüléket.
- Halló, Radnai Márk - nyögte álmosan, hunyorogva a halvány napfényben.
- Radnai Márk? Én Pétert hívtam - feleli egy ideges, női hang. - Miért van nálad Péter telefonja?
Márk felült az ágyban: a háló üres volt, de még látszott Péter testének a nyoma az ágyban. A gyomra összeszorult, bár az agya még alig regisztrálta: baj van.
- Mi? Elnézést, kivel beszélek? - kérdezte, miközben feltápászkodott, az alsónadrágja után kutatva. Ismerős volt a hang, mégis ismeretlen.
- Judit vagyok. Megismétlem a kérdésemet: miért van nálad Péter telefonja?
Márk mozdulata megállt a levegőben. Judit. Varga Judittal beszél telefonon, Péter hálószobájában, meztelenül.
- Öö… véletlenül - felelte sután, pánikszerűen magára rángatva az alsóját. - Mindjárt megkeresem Pétert. Remélem, nincsen baj a srácokkal - tette hozzá sietve.
- Véletlenül? - csattant fel a nő. - Ekkora idiótát… adnád végre Pétert?
- Igen, persze… máris megkeresem…
Márk gyomra bukfencet vetett. Tudta, hogy Péter és Judit között finoman szólva is feszült a viszony, és erre akaratlanul is sikerült rátennie egy hólapáttal.
Kilépett a nappaliba, és pánikszerűen nézett körbe. Péter melegítőben ült a kanapén, és elmélyülten dolgozott a laptopján, de Márkot meglátva azonnal felállt. Kedvese arckifejezését látva sürgetően kérdezte:
- Mi az, mi a baj?
- Totál hülye vagyok, ne haragudj - suttogta lázasan Márk, a telefon mikrofonjára szorítva a tenyerét. - Ez a te telefonod. Judit az.
Péter egy szemvillanás alatt felfogta a helyzetet. Mély levegőt vett, majd bólintva átvette a mobilt. Egy pillanatra Márk arcára simult a tenyere, majd ellépett. Márkból nem múlt a feszültség: leült a kanapé karfájára, és fülelt, de így is csak a beszélgetés egyik felét hallotta.
- Jó reggelt, Judit! … Igen, sokáig tartott a megbeszélésünk, és Márk elaludt a kanapén. … Nem hiszem, biztosan megy lassan, van elég dolga - villant Márkra a szeme, aki fázósan megrázkódott.
Péter vállának feszült vonalát figyelte. Judit hevesen magyarázott, mire Péter is kikelt magából:
- Most akarod hozni a srácokat? Délután kettőt beszéltünk meg… Nekem is dolgom van délelőtt… Értem, de… Ne, ne vidd a szüleidhez őket, szeretnék velük lenni, csak….
Márk felállt, és hátralépett, vissza a hálóba.
Ez nem az ő hatásköre: a két szülő, az örökké költözködő, úton lévő fiúk, Péter bűntudata, és az örökös hiánya, amiért nincs velük minden nap.
Szívesen megosztaná ezt a terhet, de ez egy olyan szerep, amire nem kapott meghívást.
Úgyhogy csak ült az ágy szélén, és várt.
Pár perc múlva Péter lépett be, kifürkészhetetlen arccal, és Márk már tudta, mennie kell.
Igyekezett mosolyogni, legalább az egyiküknek megkönnyíteni a helyzetet.
- Judit húsz perc múlva hozza a srácokat - mondta Péter színtelen hangon. Márk nem felelt: húsz perc, mennyivel kevesebb, mint amennyit remélt… Készülődni kezdett, Péter nézi, nem mozdul. Márk magában dühöngött: mi dolga lehet Juditnak vasárnap reggel, ami ilyen halaszthatatlan? De nem mondhatja ki, nem Péternek, nem ebben a húsz percben, amijük még van.
Mechanikusan öltözködik: mikor végzett, Péter elkapja a kezét:
- Csinálok kávét.
Márk bólint, majd belép a fürdőbe, és magára csukja az ajtót. A gépiessége szétesik, amint meglátja magát a tükörben: a haja menthetetlenül borzas, a nyaka tövét harapásnyomok díszítik, a szemei kimerülten csillognak… Pont úgy néz ki, mint aki élete éjszakáján van túl.
De erre sem tud, nem szabad gondolnia: tíz perc múlva már hazafelé tart majd, és otthon, otthon talán újraélheti, elengetheti, amit érez.
Pétert a konyhában találja, reggelit készít, de Márk tudja, hogy nem neki: ez már az apuka-üzemmód, amelyből néha megleshet egy-egy pillanatot. A pulton bögrék sorakoznak, amelyekből a munkatársak soha nem ihatnak, ezek a fiúké. Márk kávéja egy másik pulton gőzölög.
Péter figyeli, ahogy két sietős kortyban lehúzza a presszóját, de mikor Márk kifordulna a konyhából az előszoba felé, ellágyul a tekintete, és magához húzza.
- Gyere ide - suttogja, és már csókolja is, gyöngéden és forrón.
Márk alig viszonozza, hiába hívják olyan kitartóan Péter ajkai: nem mer elveszni a pillanatban, nem meri átadni magát a gyöngédségnek. Egyszerűbb elhinni, hogy nem számít, hogy ez a csók csak vigaszdíj az utolsó helyezettnek, hogy Péternek nem fáj ez az elveszett reggel.
Elhúzódnak egymástól.
- Most megyek - mondja Márk, mintha az ő döntése lenne.
Péter némán nézi, ahogy a cipőjét húzza, a táskáját ellenőrzi, mindene megvan-e.
- Mikor találkozunk? - kérdezi Péter, feleslegesen.
Nem tudják. Szerdán egy meetingen, szombaton egy rendezvényen, jövő héten kedden egy párt megbeszélésen, de nem erre vonatkozott a kérdés.
Márk feszesen mosolyog, ő Péter társa, támasza mindenben, nem a mártírkodás és a sértődöttség a dolga.
- Hamarosan - ígéri, és még egy biztató szemvillanást is megenged magának. Ennél több búcsúra nem telik.
Odakint hűvösebb van, mint várta, már bánja, hogy csak a pólóját vette magára, de a világért sem fordulna vissza, nem bírna még egyszer kilépni az ajtón.
A kertkapuban megáll, megrezzen a kilincs, és mire feleszmél, három szőke gyerek rohan el mellette, a két kisebb csatakiáltások közepette, a nagyobbik álmosan, ásítozva. Judit lép be a kapun, épp csak a fiúk után nézve, és már fordulna is meg, de megakad a szeme Márkon. Nem köszön, de ahogy végigfut rajta a tekintete, az arca elsötétül a haragtól. Márk tudja, Péter hazugsága semmit sem ér: ez a nő túl okos, túl sokat látott már ahhoz, hogy ne ismerjen fel egy ügyetlen színjátékot, főleg, ha Márknak se maszkja, se jelmeze nincs, ami leplezné a nyilvánvalót.
Egy pillanatra enged a szégyennek, amit előhív a bujkálás, a titkolózás, az utolsó szerep az ország első emberének az életében.
Aztán mély levegőt vesz.
Szereti Pétert, és jól tudja szeretni.
Ennek a bizonyosságával lép el Judit mellett:
- Jó reggelt! - Köszön udvariasan, és miközben hazaindul, elkezd bepötyögni egy üzenetet.
“Judit tudja.”
Aztán elképzeli a három szöszke gyereket, akik ugyanarra vágynak, mint ő: Péter teljes, osztatlan figyelmére, ezért kitörli a karaktereket.
“Szerda este itt leszek. Jó szórakozást a srácokkal!”
Elküldi, és nem egészen két perc után érkezik a válasz.
“Szeretlek”